Kis Dunantuli varosban szulettem. Ott tanitott edesanyam jarni,es Magyarul beszelni. Oda kottottek az iskolaseveim, a baratsagaim,es ifjukori eletem jelentos resze.
Sok-sok lelkivivovdas utan ugy dontottem,hogy, -egy idore -elhagyom a hazamat.
Keserves hangulatban kezdtem hozza a pakolashoz, hogy a husz evig othont ado lakasom, atadjam valaki masnak. Lassan haladtam a munkammal,mert a kacatjaimtol is nehez volt a bucsuzas. Ebben az erzelmi allapotban akadtam ra a szivemnek igen kedves emlektargyara. kis idore-emlekezetemben ujra ateltem azt a bizonyos karacsony estet.
Olyan het vagy nyolceves lehettem akkortajt. Nem voltunk szegenyek, de gazdagnak sem mondhattuk magunkat. A jo Isten a mindennapi kenyerunket megadta, de tobbre nemigazan tellett.
Emlekszem mindig szep nagy karacsonyfank volt, de bizony ajandekra mar nem nagyon szamithattunk. Megis mindig nagy ahitattal vartuk a szent-estet,mint azon a bizonyos karacsony elotti delutanon is.
Hatalmas kover hopelyhek hullottak ala a hamu szinu egbol. A tel mint a gondos haziasszony-feher puha hobol,csipkefuggonyt eresztett a foldre, hogy a kozelgo unnepeket meltokeppen fogadhassa. Mi gyerekek -a hazunk udvaran, hoembert gyurtunk a frissen hullott hobol. A tel hideg lehelletet, kezunkben es a labunkban ereztuk, de a jokedvunket ez sem szegte. Alkonyatkor edesapank parancs szavara, fektelen jokedvel indultunk be a hazba. A kellemes melegben sult hus es vanilia illat kuszott a levegoben. Edesanyank feher kotenyben kipirult arcal szorgoskodott a konyhaban. Bennunk gyerekekben lassan megszelidult a pajkossag, es a szivunkbe boldog varakozas koltozott.
Odakunn a leereszkedo szurkulet lassan szetfolyt a tajon.A hazak ablakaibol kiomlo sarga fenyekben mar itt-ott foldiszitett karacsonyfak csillogtak. Erdekes joszag a kepzelet! A valosagban odakunn minden olyan volt mint maskor, de a gyermek kepzelet-vilagaban, az unnepi varakozas, a misztika elemeivel tarsult. Jol emlekszem, szinte hallani veltem odakunn az angyalok suhogasat.
Vegre kitarult a szobank ajtaja es a tancolo gyertya fenyben megpilantottam a foldiszitett karacsonyfat. A szaloncukor sulya alatt melyen meghajoltak az agai, mintha csak bennunket koszontott volna. Vegtelen nagy boldogsagomban szerettem volna atolelni,es azonnal oda is szaladtam. A fa alatt egy kicsi faragott dobozkat talaltam. Kivancsian nyitottam ki, ajandekot sejtve. Azonban nem talaltam benne semmit, mert a doboz ures volt. Edesanyam latva a csalodast az arcomon, magahoz huzott es atolelt.
Kislanyom- mondta, ebbe a dobozba szeretetet gyujtottem! Most meg nem lathatod mert kicsi vagy. Majd ha felnosz, ujra nyisd ki ezt a kis dobozt,es emlekezz arra, amit most mondtam neked. Addig orizd meg,es vigyazz ra.!
Kisgyermek leven sehogysem ertettem edesanyam szavait. Hogyan lehet szeretetet megerinteni,gyujteni,es azt megorizni!?
Az Ido kereke nagyot lodult azota. Sok-sok karacsony elmult mar.Idokozben az en gyermekeim is felnottek.Szeretett szuleim, es egy testverem pedig tobb eve mar vegleg megpihentek. Bevallom, nem is emlekeztem a kisdoboz tortenetere, mindaddig amig ujra ra nem talaltam. A kedves emlek-targy egy percre elemvarazsolta edesanyam meleg tekintetet, es a sok-sok szeretet amivel folnevelt .
A hajdan volt gyermekkori kerdesemre sok ev utan -megleltem a valaszt.
A kisdobozt es a "tartalmat" mai napig orzom edesanyam fenykepe mellett. |
